Szerzőknek | Archívum | Keresés
Felhasználónév    Jelszó     
A folyóiratról
Sajtóvisszhang
Szerkesztők
Aktuális szám
Hallgatói különszám
Impresszum
Megrendelés
Értesítést kérek

A Léderer-eset megoldással (Tóth Mihály)

 

„Történt, hogy Budán, a Tölgyfa utca egy kispolgári lakásában a proviánt főhadnagy imponálni akart a feleségének, és szolgálati revolverével agyonlőtte azt a kedélyes kövér embert, akinek voltaképpen egész életében rossz pikáns novellákban, vagy érzéki karcolatokban kellett volna csak szerepelnie, akit az imádott nő mostanában bírái előtt »Der Kodelkának» vagy »Fleischhakkernak« emleget – holott ő bizonyosan azt hiszi valahol a Duna fenekén, hogy gyöngédebb szóval is megemlékeznek valaha róla, miután pénzét és életét feláldozta szenvedélyes szerelmének.”

Így kezdődik Krúdy Gyulának a szokottól eltérő „bűnügyi tudósítása” arról az ügyről, amelyet egy a szárnyait bontogató pesti kabaréban előadott, azóta is híres kuplé szintén megörökít: „Lédererné, Lédererné mi van a kosárban, Kodelkának, Kodelkának feje, keze lába.”

Krúdy szemléletes leírásában szinte magunk előtt látjuk a vádlottakat: „A proviánt tiszt alig érdekelhetne valakit ebben a városban az egykori unatkozó kasszírnőn kívül… […] A homloka nem magasabb kétujjnyinál. Görcsös és mégis sunyi ez a homlok. Megdagad néha-néha s szemöldök fölött, amint minden erejét összeszedi hogy odabent kellő és betanult szisztémát tartson ama egyszerű gondolatok fölött is, amelyeket a maga szűk látókörzetében védelmére össze tudott szedni a börtön virrasztó éjszakáiban. […] Ebből a jelentéktelen arcból (amelynek szakállát a borbélylegények valószínűleg kemény szakállnak nevezik, amelyhez több szappant kell elhasználni, mint az egyéb szakállakhoz) a szemek élnek, beszélnek, tudnak.”

Az író nem csinál belőle titkot, hogy valójában az asszonyt tartja „főbűnösnek”, s nem sok rokonszenvvel kíséri Schwartz Mici tárgyalótermi szereplését. „Élettörténetét piros kötésű regényből kezdi… Ama Marlittokból és Courths-Mahlerekből, amelyeket a kassza csendjében akkor olvasgatott, amikor úgy unatkozott, hogy már a szőke kontyát sem volt kedve megigazítani a kávéházi tükörben. Magában tán azt gondolja, hogy ezeknek a megmerevedett hadbíráknak is éppen úgy imponálni tud a mesélgetésével, mint egykor a pozsonyi helyőrség lájtinantjainak. Elmondja tehát a hadbíró kérdésére, hogy angol lordnak a törvénytelen lánya… […] Tehát itt a haditörvényszék előtt is igyekezett megtartani Lederer Gusztávné úriasszonyi fölényét. Egyébként is ama nők közé tartozik, akik kellőképpen megtartják a társadalmi rangokat, amikor sikerült nekik maguknak is valamely sarzsihoz jutni a társadalomban. Az úgynevezett pikauf emberek tudják csak igazán megbecsülni az illemszabályokat, amelyeket az alattuk maradottak részére alkottak. (Bizonyosan nagyon csodálkozott már akkor is, midőn ezek a jól nevelt katonatisztek se nem mutatkoztak be neki, sem hellyel nem kínálták, állni hagyták, igaz, hogy a börtönőröket eltávolították mellőle.) No, de az életben vannak kellemetlenségek, a német ponyvaregényekben is szenvednek bizonyos időben a hősnők méltatlanságokat, bántalmakat, megaláztatásokat, de az utolsó lapon minden kiigazodik. Helén vagy Marie diadalmasan tér vissza Tölgyfa utcai otthonába.”

Az ügy minden esetre jogi szempontból is tanulságosnak bizonyult. Lássuk tehát a tényeket. Kodelka Ferenc hentesmester szoros kapcsolatot ápolt Léderer Ferenc csendőrtiszttel és feleségével, Lédererné Schwartz Micivel (bár számos jel szerint a „szoros kapcsolat” inkább az asszony személyére korlátozódott). Az anyagi gondokkal küzdő házaspár elhatározta, hogy Kodelka megtévesztésével szerez pénzt. E célból előadták Kodelkának azt a kitalált történetet, hogy egy gazdag külföldi üzletember ingatlanvásárlás miatt dollárt kíván beváltani, s ezért átmenetileg szüksége lenne 100 millió korona készpénzre, amit rövidesen 10-15%-os kamattal ad vissza. Lédererné azt is felvetette férjének, hogy a pénz megszerzése után Kodelkát el kellene tenni láb alól.

1925. január elején Kodelka a jó üzlet reményében 70 millió koronát átadott Léderernének. Ekkor már tettek egy tétova kísérletet Kodelka megölésére: az asszony ópiummal kevert likőrrel itatta meg a náluk vendégeskedő hentesmestert, férje pedig borotvapengével elvágta az alvó sértett csuklóját. A nem súlyos sérülés okozása után azonban meggondolták a dolgot, s másnap az asszonynak sikerült a naiv hentessel elhitetnie, hogy részeg álmában üvegcseréppel vágta meg magát.

 Pár nap múlva mégis rászánták magukat a terv végrehajtására. Erre hamarosan alkalom kínálkozott: Kodelka ígértet tett, hogy január 7-én szokásos látogatásai keretében megint felkeresi a házaspárt. Mindezt Lédererék már az előző napokban tudták, így módjuk volt a cselekményre felkészülni. A férfi munkahelyén, a csepeli századirodán, próbalövést végzett régen használt fegyverével, azt állítva, hogy egy beszorult töltényhüvelyt akar eltávolítani. 7-én délután a várható vérnyomok eltüntetése érdekében lúgkövet vásárolt, majd másnapra mondvacsinált ürüggyel elkéredzkedett munkahelyéről.

Amikor este 9-10 körül hazaért, Kodelka – szokás szerint – már náluk volt. Lédererné azt javasolta a vendégnek, hogy ezúttal is aludjon náluk, el is készítette a fekhelyét. Ezután azzal tértek nyugovóra, hogy másnap korán indulnak a dollárbeváltási ügyet intézni. Miután Kodelka elaludt, Léderer Frommel típusú szolgálati fegyverével közelről fejbe lőtte áldozatát, a kiömlő vért Lédererné fogta fel egy lavórban. Kodelka értékeit, gyűrűjét, óráját, láncát és szivartárcáját magukhoz vették, a holttestet Léderer feldarabolta (még arra is volt gondja, hogy a 22 darabra vágott test egyes részeit megnyúzza, hogy az esetleges felfedezésekor állati tetemnek tűnjék), közben felesége lúgkővel felmosta a padlót. A testrészeket másnap Léderer több bőröndben a Dunához cipelte és a folyóba dobta. Mindez azonban nem maradt észrevétlenül, s a bizonyítékok hatására előbb az asszony tört meg (azt állította, hogy férje féltékenységből ölte meg Kodelkát), később Léderer is vallomást tett, azzal védekezve, hogy felesége becsülete megóvása érdekében, az asszony felbujtására cselekedett.

Minősítse a mai előírásoknak megfelelően Léderer és felesége tettét!

 

 

A jogeset megoldása

 

A tett legvalószínűbb minősítése ma előre kitervelten, aljas célból elkövetett emberölés bűntette [Btk. 166. § (2) bekezdés a) pont, illetve c) pont második fordulat], csalás bűntette (318. § – az értékhatár minősíti) és kifosztás bűntette [322. § (2) bekezdés b) pont] lenne. Léderer valamennyi cselekményt tettesként követte el, Lédererné az ölésben bűnsegéd, a másik két cselekménynek azonban társtettese.

 Az előre kiterveltség nem igényel magyarázatot. Az aljas cél indoka: az ölést azért hajtották végre, hogy a sértett a csalás nyilvánvaló felfedése után ne tudjon Lédererék ellen eljárást kezdeményezni. (Lásd pl. BJD 8133, 8883, BH 1981. 310.) Kodelkát tehát nem az értékei miatt, hanem elhallgattatása céljából ölték meg, jogtalan előnyhöz nem az ölés, hanem a csalás révén jutottak, az emberölés nyereségvágyból történő elkövetése ezért nem róható fel. (Lásd pl. BH 1986. 443.) A csalás bűntettének megállapítását természetesen nem zárja ki a sértett halála, s az elkövetési magatartásban, a tévedésbe ejtésben a házaspár mindkét tagja részt vett.

 Ami Kodelka értékeinek eltulajdonítását illeti, ma ez a Legfelsőbb Bíróság 1/1998. számú jogegységi döntését is figyelembe véve kifosztásnak minősül. Kétségtelen, hogy a sértett e bűncselekmény elkövetési magatartásának megvalósításakor már nem volt életben. Ezzel kapcsolatban azonban a jogegységi döntés a következőket fejti ki:

 „Az nyilvánvaló, hogy a kifosztás véghezvitelének első elkövetési magatartása szakában – a személy elleni erőszak avagy az élet vagy testi épség elleni közvetlen fenyegetés alkalmazásának az időpontjában – a magatartás kizárólag élő személy ellen irányulhat, de az elkövetési tevékenységet megvalósító második szakaszban – a dologelvétel időszakában – a sértett állapota már nem igényel külön vizsgálódást. A törvény ugyanis a sértettet ebben az esetben olyan állapotban levőnek tekinti, aki a korábban ellene irányult kényszer folytán a vagyoni érdekei ellen irányuló támadás elhárítására már nem képes. Mindebből az következik, hogy a kifosztás megvalósulása szempontjából közömbös egyrészt, hogy a bűncselekmény sértettje a dologelvétel időpontjában életben van-e vagy pedig a halála a korábban ellene irányult erőszak folytán ekkor már bekövetkezett, másrészt közömbös az is, hogy az elkövetési magatartás második fázisában, a dologelvétel időpontjában az elkövető tudata átfogta-e azt a körülményt, hogy a sértett életben van-e vagy sem.”

 Mindez azonban csak akkor mondható el, ha a dolog elvétele az ölés elkövetése után nyomban megtörténik. Más a helyzet, ha az erőszakban (fenyegetésében), illetőleg a dologelvételben megnyilvánuló magatartásfolyamat bármely okból megszakad, vagyis az ölési cselekmény elkövetője nem ezt követően azonnal valósítja meg a dologelvételt, hanem később megy vissza a helyszínre és a már elhalt sértett ingóságait veszi el: ilyen esetben az emberöléssel halmazatban nem a kifosztás, hanem a lopás megállapításának van helye.

 Külön indokolt foglalkozni Lédererné ölésben játszott szerepével. Az asszony felbujtónak nem tekinthető, hiszen férjével együtt, egymás szándékát erősítve állapodtak meg az elkövetésben. Minthogy magát a tettet a férj követte el, az asszony pszichikai bűnsegéd, a sértett kiömlő vérének felfogása és a takarítás egy már elkövetett tetthez nyújtott, büntetőjogilag közömbös cselekmény (bűnpártolásnak nyilvánvalóan nem minősül). Ha a Kodelka sérelmére megvalósított korábbi ölési kísérlet – amely a befejezett tettbe beolvad és külön nem minősítendő – sikerrel járt volna (de csakis akkor), Léderer és Lédererné a mai felfogás szerint valószínűleg társtettesként felelne. Abban ugyanis egységes a gyakorlat, hogy ha két vagy több elkövető, a sértett halálát kívánva vagy annak lehetőségét felismerve, egymás tevékenységét segítve, kiegészítve, közösen vesznek részt az eredményhez vezető folyamatban, akkor is társtettesek, ha a halál csak egyikük konkrét cselekménye folytán következik be.

 

***

 

Ez tekinthető tehát a mai törvényi előírások és ítélkezési gyakorlat szerinti legvalószínűbb jogi „megfejtésnek”.[1] Rá kell azonban mutatni, hogy annakidején a pontos minősítés eldöntése a több fórumot megjárt, s a férj katonai mivoltára tekintettel felesége ügyétől elkülönített eljárásban is élénk vitákat váltott ki.

 A korabeli gyakorlat a kifosztás bűncselekményét nem ismerte, az eljárás a csalás, lopás, rablás és gyilkosság (mai fogalmak szerint előre kitervelt emberölés) megállapíthatósága körül folyt. A csalás bűntettét a Törvényszék pl. azzal az indokkal zárta ki, hogy „a fondorlatos megtévesztés révén legfeljebb ideig-óráig tarthatták volna kézen a 70 milliót. Attól a pillanattól kezdve, amelyben Kodelka Ferenc rájött volna arra, hogy őt félrevezették, Léderer Gusztávék csak az előre elhatározott erőszak útján tarthatták birtokukban a 70 milliót; s mert erre előre elhatározták magukat, fondorlatuk nem büntetőjogi értelemben vett csalás, hanem csak léprecsalás, tőrbeejtés…” Az ennélfogva „csak” a rablás megállapítására szorítkozó erőltetett okfejtést a Kúria nem fogadta el. Részben eltért azonban a Törvényszék és a Tábla álláspontjától abban is, hogy Lédererné előbb felbujtói, majd bűnsegédi magatartásait társtettesi cselekménynek minősítette.

A jogerős döntés e körben értékelte az asszony korábbi kísérletben is testet öltő kitartó szándékát, s azt hogy mindvégig a férjével szoros szándékegységben, tettét fizikailag és pszichikailag is folyamatosan támogatva cselekedett, azt mintegy kiegészítve cselekedett. Érdemes az ezzel kapcsolatos okfejtés lényegét pontosan felidézni:

 „A tényállás szerint a feleség cselekménye döntő hatással volt a férj gyilkossági szándékának felébresztésében, annak mérlegelésében és elhatározásában, másrészről Lédererné a gyilkosságban úgy működött közre, hogy tevékenysége az okozati eredmény egyik létesítő okává vált, így a cselekménye nem bűnsegédi bűnrészesség, hanem társtettesség. Ez az okozatosság abban áll, hogy a hentesmestert az asszony magatehetetlen állapotban, védekezésre képtelen helyzetben szolgáltatta ki a pisztolyt elsütő férjének. Egyebet ő már nem is tehetett, mert hisz a fegyvert a férjével együtt természetesen el nem süthette, az utolsó aktusban részt nem vehetett. A férj előre megfontoltan alvó embert ölt, az asszony előre megfontoltan alvó embert helyezett férjének kipróbált fegyvere elé. Ez jogilag egyenlő értékű olyan cselekménnyel, amely előző egyetértésből folyóan a megölni szándékolt embert megkötözi vagy erővel lefogja fenyegetéssel lenyűgözi, fondorlatosan leitatja, altatóval tehetetlenné teszi…”

 Az érvelés nem teljesen meggyőző, úgy gondolom, a dogmatika szigorú szabályai szerint talán vitatható is. Az ölést megelőzően ugyanis - szemben a korábbi alkalommal - a hentesmesternek az asszony által történő leitatására, elaltatására nem került sor. Lédererné szerepe abban állt, hogy rábeszélte az áldozatot, aludjon náluk (tudjuk, ez nem volt nehéz), elkészítette fekhelyét, az ölés után felfogta és eltakarította a vérét, a feldaraboláskor kést és bárdot adott férje kezébe, s másnap segített a maradványok eltüntetésében. „Klasszikus” bűnsegédi magatartások, amelyek nem „mintegy kiegészítik”, csak támogatják az ölést. Meglehet, ennél fogva nem ez volt az az ügy, ami a társtettesség vázolt sajátos kiterjesztő értelmezésére a legkiválóbb alapot nyújtotta volna, pedig sokak szerint ez volt az az ügy, ami fordulatot hozott az addigi ítélkezési gyakorlatban. Ám megítélésem szerint ebben az ügyben a házaspár hasonló súlyú, csaknem azonos felelősségét valószínűleg nem az elkövetői alakzat azonosságában, hanem azonos jogkövetkezményekben kellett volna levonni. Ez – minthogy a bűnsegéd a tettessel már akkor azonosan volt büntetendő – nem lett volna nehéz. A Kúria azonban éppen fordítva járt el.

 Léderert kivégezték, felesége életfogytig tartó szabadságvesztésből a háború után szabadult. Mesélik, hogy a Nagycsarnok környékén virágot árult, s fillérekért még a történet elején idézett kuplét is hajlandó volt reszkető hangon elénekelni…



[1] A Kúria az ügyet 1926. október 20-án és 23-án Magyar István elnökletével tárgyalta. Jankovics Éva nemrégiben megjelent dokumentumregénye (Lédererné, mi van a kosárban? Egy borzalmas gyilkosság igaz története [Budapest: Athenaeum 2009]) az ügy korabeli társadalmi hátterét és körülményeit is részletesen feldolgozta.